Az asztalomhoz lépett az ember. Az asztalomhoz lépett és leült. Töltött a sörömből. Bejött a kocsmába, elindult felém, az asztalomhoz ért, cigarettát, öt szál cigarettát kért, igen, éppen ötöt, azután tüzet, rágyújtott az egyikre, a többit a zsebébe tette, leült és töltött a sörömből. Az ép szemét egy hajtincs takarta, az ép szem sarkában ráncok, négy mély ránc.

Rágyújtott, a maradék cigarettát a kabátja zsebébe tette. Nem köszönt, csak leült.

Aztán felállt újra. Felállt és lendítette a karját. Nem mutatkozott be. Lendítette a karját, majd átölelt és megcsókolta az arcomat. Bűzlött az alkoholtól. Megcsókolt, leült. Nem kérdezett, csak jött, leült és töltött a sörömből.

Mosolygott.

Bejött, megcsókolt, ivott a sörömből, aztán mosolyogva felemelte az öklét és az arcom elé tartotta. Ha bántanak, csak szólj nekem! Én megvédelek. Mi megvédünk titeket. Szólj neki, fordult a szomszéd asztalnál ülő hallgatag úrhoz, hogy ne féljen! Hallod?!

Ivott a sörömből, felemelte az öklét, mosolygott, aztán a mosoly eltűnt. Ne félj, suttogta. Egyre közelebb hajolt az arcomhoz, ne félj, ne félj, ne félj.

Elmosolyodott újra. A cigarettadobozért nyúlt, kivett egy szálat, rágyújtott és ivott a sörömből. Hirtelen megragadta a nyakamat, öklével felém csapott, dühös arccal, fojtott hangon kérdezte, voltál már megütve? A kurva anyádat, te rohadék zsidó, voltál már megütve?!

Vártam, hogy üssön. Bejött, leült, ivott a sörömből, ordított és nem ütött meg.

Az ép szemével a tekintetemet kereste. Aztán a hallgatag úrra nézett, a hallgatag úr pedig rám.

Elengedett. Figyelj, mondta. Karszalagot vett elő a zsebéből, pirosas-fehéret, a karjára húzta, aztán masírozni kezdett fel és alá. Dobbanó léptei betöltötték a kocsmát, az emberek elhallgattak az asztaloknál, letették a poharakat, nem ittak és nem beszélgettek, figyelték, hogy mi történik, ez eddig itt nem volt szokás, jött is a pincérlány, ezt hagyjad abba, hallod!, nem hallotta, menetelt tovább, hívjam a főnökasszonyt?, kérdően nézett ránk, most mit csináljon, szóljatok már neki!, némán formálta a szavakat, de senki nem szólt, a lány a pult felé indult, az ember hirtelen összecsapta a bokáit, a földet bámulta, aztán engem, mosolygott megint. Bejött, vett a cigarettámból, ivott a sörömből, és mosolygott. Az emberek az asztaloknál újra felemelték a poharakat, a pincérlány is megnyugodott, beindította a kávéfőző gépet. Az ember a hallgatag szomszédra nézett. A hallgatag szomszéd meg rám.

A hadseregben volt egy barátom. Alacsony, hízásra hajlamos, de erős ember volt. Filmrendező akart lenni, a katonai szolgálat előtt és utána is a filmgyárban dolgozott segédvilágosítóként. Okos volt, vidám, melegbarna szemeiben mégis mindig bujkált egy kis szomorúság. Amikor a zászlós felmosáshoz parancsolt minket, rohantunk a vödrökért, a felmosórongyért. A barátom is szaladt, de hiába.

- Hát maga mér nem dolgozik?!

- Zászlós elvtárs, jelentem, nem jutott rongy...

- Akkor tépjen az életéből! Rohadék cigány!

A kőpadlóhoz koccant egy vödör, nesszent egy bakancs, és a tekintetek, mintha az origó volna, a fiúra szegeződtek. Kihúzta magát, és lassan, nagyon lassan elindult a zászlós felé. Szemei összeszűkültek, két ökle, mint a hirtelen jött hidegben megfagyó rózsaszirom, megkeményedett. A zászlós felmérte az esélyeket, ijedten hátrált, egészen a falig. A fiú a férfi elé lépett, megállt. Egyetlen ütéssel megölhetné, látszott. Tudta ő is. Elmosolyodott, megfogta a legközelebbi vödröt és takarítani kezdett.

Ennek 20 éve.

Tegnap este láttam az utcán. Megálltam, és néztem, ahogy ugyanazokkal a mackós léptekkel bandukol. Utánaszaladtam, megöleltem, meghívtam egy sörre, aztán még egyre, átbeszélgettük az egész éjszakát, filmrendező lett, nagy filmeket csinál, olyanokat, amilyenekről álmodott, amilyenekről esténként a hadseregben mesélt, feleségül vette a szerelmét, két kislányuk van, nagyon boldog.

Ez nem igaz.

Nem az utcán láttam meg, hanem egy kocsmában, a szomszéd asztalnál ült, nem ismert meg. Néztem őt, ő visszanézett, de nem ismert meg. Az asztalához lépett egy ember. Leült. Töltött a söréből. Öt szál cigarettát kért, azután tüzet, rágyújtott az egyikre, a többit a zsebébe tette. Leült és töltött a söréből. Szólj neki, hogy ne féljen, ordított rám az az ember. Hallgattam.

Ez sem igaz.

Tegnap este láttam az utcán. Csak néztem, ahogy távolodik tőlem.