Jorgosz Baia írása
Amikor ők azt mondják, hogy ezek, mindenki tudja, hogy arról van szó. És amikor mi mondjuk, hogy ezek, akkor is mindenki tudja, hogy arról van szó. Együtt nézzük azt, és tudjuk róla, hogy mi az. Rámutatnak, odanézünk, regisztráljuk, értelmezzük, majd elmeséljük, hogy rámutattak és mi észrevettük. Megértettük. Aztán megérttettük. Így ők is elmesélhetik ugyanezt.
Mit?
Azt, hogy amikor mi ilyenek vagyunk, akkor ők csak olyanok lehetnek. Ha mi arra azt mondjuk, hogy ez, akkor nekik szólniuk sem kell, tudjuk, hogy számukra ugyanez az. De ha ők a gyorsabbak, akkor ők mondják ugyanezt, és nekünk csak az marad. Előbb kell észrevenni ezt vagy azt – ezt megtanultuk, bár nem ezt, azt kellett volna.
Amikor ő beszél, amikor őt nézzük és hallgatjuk, akkor őt is látjuk, habár nincs ott. Mert ő belőle következik: minden, ami benne megvan, belőle hiányzik. Ők viszont őt nézik, amikor beszél, őt hallgatják, de ezáltal látják őt is, akiből éppen az hiányzik, ami benne megvan. Ami belőle hiányzik, az nekünk nem hiányzik, ezért őt nézzük, és nem őt; és persze nekik se hiányzik, ami benne nincs meg, mert az benne van meg, és ha hiányozna nekik, akkor őt néznék és hallgatnák, nem pedig őt.
Amikor ő róla beszél, akkor arról beszél, ami benne nincs meg, így az fontossá válik, pedig nekünk az a fontos, ami benne van, nem pedig az, ami benne. Nekik viszont ő beszél arról, ami benne van meg, s nem benne, holott ők épp arra lennének kíváncsiak, ami benne van meg, s nem benne. Így ha ők őt hallgatnák, nem pedig őt, mi pedig őt, s nem őt, akkor mindenki azt hallaná, amire vágyik. Ez persze csak olyan, mintha olyan lenne, pedig nem olyan, hiszen a hangsúly azon van, hogy ilyen vagy olyan, nem pedig ezen. Azzal, hogy ő arról beszél, valójában erről beszél, s ő szintúgy. Így az őt hallgatók mégiscsak róla hallanak, arról, hogy ő olyan, s mi, az őt hallgatók, arról, hogy ő ilyen. De szerintük ez az ilyen sokkal inkább olyan, s szerintünk is, az leginkább olyan, s nem ilyen.
Ők néha azt mondják nekünk – talán mert ő azt mondta nekik, hogy mondják ezt – hogy ne legyünk ilyenek, legyünk inkább olyanok. De mi nem szeretnénk, talán nem is tudnánk olyanok lenni, mert ők olyanok, és arról tudjuk, hogy milyen. Máskor mi mondjuk nekik – talán mert ő azt mondta nekünk, hogy mondjuk ezt –, hogy legyenek ilyenek, de ők ilyenkor ugyanazt gondolják és érzik, mint mi. Ebből a szempontból végül is ugyanolyanok vagyunk, azzal az árnyalatnyi különbséggel, hogy mi azért nem szeretnénk olyanok lenni, mert tudjuk, hogy olyannak lenni nem lehet, hiszen az nem olyan, amilyen az olyan lenne, ha mi olyanok lennénk. Bár ők meg azt gondolják, hogy azért nem lehetnek ilyenek, mert az nem olyan, amilyen az ilyen lenne, ha ilyenek lennének. Vagyis olyan, mintha mi nem azt gondolnánk, amit ők, s ők nem azt, amit mi, holott megint ugyanazt gondoljuk.
Amikor ilyen helyzetbe kerülünk, hogy – bár az ilyenről és az olyanról, de mégiscsak – ugyanazt gondoljuk, akkor mi gyorsan meghallgatjuk őt, ők pedig őt, és megint olyannak látjuk őket, amilyenek, vagy amilyennek látni akarjuk őket, s ők is olyannak látnak minket, amilyenek vagyunk, vagy amilyennek látni akarnak minket. Mert ő megint arról beszél, hogy mi milyenek vagyunk, ő pedig arról, hogy ők milyenek. Egyszer volt csak olyan, hogy ő arról beszélt, mi milyenek vagyunk, ő pedig arról, ők milyenek, de ez nem volt olyan, mert mi pontosan tudjuk, milyenek vagyunk, ahogy ők is tudják, ők milyenek, ezért miközben ő rólunk beszélt, mi rájuk gondoltunk, ők pedig, amikor ő róluk beszélt, ránk gondoltak. Csak így lehettünk ilyenek, s ők csak így lehettek olyanok.
Vannak azonban olyan napok, amikor mindannyian ugyanarról beszélhetnénk. Mint például azon a napon. Az a nap olyan nap, de nekünk ez a nap az a nap, nekik viszont ez a nap az a nap. És hiába mondjuk, hogy aki szerint ez a nap az a nap, az olyan, végérvényesen és menthetetlenül, őket ez nem zavarja, mert szerintük viszont aki szerint ez a nap az a nap, az olyan, ugyanolyan végérvényesen és menthetetlenül. Aki ilyen, ezt mondja, aki olyan, azt mondja – ő is azt mondta, és ő is ezt mondta. Mi, akik őt hallgattuk azon a napon, pontosan értettük ezt, akik viszont őt hallgatták, s csak hallottak arról, amit ő mondott, nem értették, vagy nem azt, amit mi. Viszont ők azt értették pontosan, ami ő mondott; mi viszont csak hallottunk arról, amit ő mondott, ezért nem pontosan értettük, vagy nem azt, amit ők. Vagyis lényegében ezúttal is ugyanazt értettük meg, de ez nem jelenti azt, hogy mi olyanok lennénk, ők pedig ilyenek. Sőt.
És hamarosan sor kerül arra is, hogy választ kell adni arra, milyenek vagyunk (szerintünk ilyenek, szerintük olyanok), így, együtt, ilyenek és olyanok. Azon a napon eldől, hogy ilyenek-e vagy olyanok. Ha ilyenek, ha olyanok, együtt mondjuk másoknak, ki így, ki úgy, hogy milyenek. És ők, akiknek elmondjuk, milyenek vagyunk, azt mondják majd, hogy ezek, mi pedig azt mondjuk majd, hogy azok. Mert mi ilyenek vagyunk. Ők pedig olyanok.
Ilyenek vagyunk.
Utolsó kommentek