Más kiutat nem látunk: le kell számolnunk közéletünk jelenleg érvényes paradigmáival. Nem az értékekhez való viszony alapján megoszló politizálás létjogosultságát vonjuk kétségbe; éppen ennek megjelenése érdekében szeretnénk lépni.

A politikai diskurzus ma paranoid politikusi monológok összecsapása, egy poszt-posztmodern színjáték, amelybe nem is olyan ritkán súgóként csacsog bele egy-egy kósza, ám illegitim, magát a nyilvánosság őreként feltüntető értelmiségi csoport. A civil világ pedig ennek a szánalmas, ám végletesen ártalmas locsi-fecsinek alulinformált, fizető nézője. Hitével, félelmeivel, szorongásaival, reményeivel élnek vissza évtizedek óta azok, akiknek feladatuk éppen e civil szereplők képviselete lenne.

Ki kell mondani: a saját életét felelősen igazgatni akaró ember folyamatos erőszak áldozata. Nevében olyanok lépnek fel, akik valójában és kizárólag a saját érdekeik védelmében rántanak kardot. „A kivétel erősíti a szablyát” elve szerint kaszabolnak darabokra mindent, ami szent és sérthetetlen volna egy olyan országban, amilyet az itt élő emberek megérdemelnének.

Ebben a vásári vircsaftban nincsenek nevek: a gondosan megtervezett csapásokat és ellencsapásokat silánnyá szürkült, piszkos logo-k próbálják elegáns és fennkölt pengeváltássá hazudni.

Ennek a pénzéhes hakninak valójában nem különálló társulatok a részvevői. A stílustalanság, a megtévesztés, az obszcenitás, a mértéktelen önzés, a hazugság, a gyűlölet, a kirekesztés uralja a fellépő jellemek repertoárját. Mindaz, ami annyira elviselhetetlenné tette a huszadik századot.

Ki kell mondani: amit ma konzervatívnak, szociáldemokratának, liberálisnak állítanak be ezek az elmázolt képű, vicsorgó bohócok, az nem konzervatív, nem szociáldemokrata és nem liberális. Hazugságok gyűjteményes kötete csupán. Minden, ami tisztességes, ma indexen szerepel. A tehetségtelenség, a középszerűség, az opportunizmus a mérce, amihez igazodni kellene.

A sajtónak becézett szellemi kiszolgáló személyzet önként hajlong ezüst tálcával a kezében, és szabadságnak hiszi, hogy megválaszthatja, melyik ajtón lép be ugyanabba a terembe.

Ki kell mondani: a nyilvánosság őrzői többségükben a hazugsággyár betanított munkásai. Az etika számukra haszontalan izé, bilincs, ami megköti puha kezüket. Szavaiknak nincs nagyobb súlya egy olcsó ponyvaregény szavainál, de nagyobb kárt okoznak, mert az emberek által rájuk rótt felelősségre legyintenek velük.

Ady Endre, Zsolt Béla, Hamvas és Bibó szellemi örökségének eltékozlói a magyar közélet mai kulcsfigurái. Bűnük ugyan nem törvény előtt mérettetik meg, erre jól vigyáztak az érdekelt felek, de a józan ész és az erkölcs egyszer ítéletet mond felettük.

Pedig a magyar nemzet megérdemelné, hogy a társadalmi szolidaritás, a tolerancia, az értéktisztelet, az őszinteség, a szolgálat és az alázat legyen a politikai koordinátarendszer origója.

Olyan szociáldemokrata értékekre van szükség, amelyek nem álorcái a pártállamban edzett reflexeknek; amelyeket képviselőik nem önmagukra kirótt penitenciaként mormolnak abban a hitben, hogy az egykor a szabadságot béklyóba kötő kezek ettől megtisztulnak.

Olyan konzervatív értékekre van szükség, amelyek nem elválasztanak, hanem összekötnek; amelyek nem a demokráciát alattomban támadó kísérletek elleplezésére szolgálnak, hanem biztonságot, kapaszkodót nyújtanak, és szitaként rostálják át a múlt század folyamának hordalékát.

Olyan liberális értékekre van szükség, amelyek nem a szellemi felsőbbrendűség mítoszának kiszolgálói; amelyek nem csupán pártérdekek szerint alkalmasak emberségünk megőrzésére, a kritika éltető használatára; amelyek lényegüknél fogva alkalmatlanok arra, hogy csordába tereljék a gyűlölet kolomphangjára mozdulókat.

Olyan sajtóra van szükség, amelyik nem pártkezekből falatozik. A nyilvánosság munkásai kizárólag a nyilvánosságnak, azaz nekünk tartoznak felelősséggel. A bármilyen érdek szerinti hazugság nem más, mint a nyilvánosság, a demokrácia előre megfontolt, aljas indokból elkövetett meggyilkolása.

Olyan civil világra van szükség, amelyik nem hagyja, hogy lenézzék, semmibe vegyék, nevében saját paranoiájuk logikája alapján működő csoportok adják-vegyék a jövőnket.

Nincsen egyéb menedékünk.