SzéF írása
Volt egyszer egy római, aki ütötte-vágta az ellenséget, védte a Hont, aprította az Állam kártevőit, törvényt hozott, törvényt ült, lovasságot szervezett. Szigorú volt önmagával, így másokkal szemben is az lehetett. Napi ötven mérföldet futott fegyverzetben, és amikor a lovasság tisztjei egy kis könnyítésért rimánkodtak nála, kegyesen megengedte nekik, hogy este, a menetelés végén lovukról leszállva, ne kelljen annak tomporát megütögetniük. Volt ugyanakkor egy másik római, egy hatalmas alapító família sarja, dúsgazdag arisztokrata rokonsággal. Innen is termettek consulok bőséggel, nagyszerű rómaiak, akik az egyik hadjáratban 300 tagjukat veszítették el egyetlen nap alatt.
A két római nem volt jóban. De nagyon nem. Politikai eszméik homlokegyenest ellenkeztek, mást gondoltak a plebsről, a földosztásról, a bíráskodásról, a consuli hatalomról. Tűz és víz - kibékíthetetlen ellenfelek, kivált azután, hogy egy hadjáratban, amelyben az első férfi volt a fővezér, megtiltotta az ellenséggel való harcba bocsátkozást, mivel a sereg még nem volt felkészült. De fájdalom, a másik nemzetség egyik heves vérű ifjonca, történetesen a második férfi fia, sikeres portyára ment. Az első férfi kivégeztette volna az engedetlen ifjat, mondván: a siker nem igazolja a parancs megszegését, amivel halálos kockázatnak tette ki a hadsereget. Ekkor a második férfinak a Senatus színe előtt kellett leborulnia az első férfi előtt, lábát csókolgatva és kegyelemért könyörögve, amit nagy nehezen meg is kapott. Ez az epizód sem hozta közelebb a két férfit, érthetően.
Történt, hogy hatalmas, soha nem látott egységben vonultak Róma ellen Itália népei. A veszélyhelyzet dictator után kiáltott, mert ilyenkor a teljhatalom és az egyszemélyes vezetés volt a túlélés egyetlen záloga. A dictator nem felelt se embernek, se törvénynek, bárkivel bármit megtehetett, rendelkezett az Állam és a nép összes erőforrásával, kijelölhette a lovasság parancsnokát, és csak hivatali ideje után kellett tetteivel elszámolni. Mindenki tudta, hogy most csak az első férfi lehet dictator (noha akadt bőven más alkalmas személy is), mert az adott körülmények az ő kitartását és rendíthetetlen akaratát követelték.
Igen ám, de a dictatort a consulok jelölték, akik közül az egyik éppen akkor, a második férfi volt. A második férfi mélyen elgondolkodott. Attól retteghetett, hogy ha jelöli ádáz ellenfelét dictatornak, az netán ellene és családja romlására használja fel kivételes hatalmát. Egy teljes éjszakát töprengett, majd reggel áldását adta a jelölésre. Az első férfi ezzel kezébe kapta legfőbb belső ellenségétől a legnagyobb hatalmat, ami abban a korban elképzelhető volt, csak a királyi korona hiányzott alóla.
Mi történt ekkor? A következők megértéséhez egy kis előzmény kívánkozik.
Itália népei már évszázadok óta vívtak a rómaiakkal a félsziget feletti hatalomért. Volt, aki védekezett, volt, aki támadott. Egymás ellen ritkán vonultak, de Róma ellen bármikor, egyedül vagy szövetségben, szívósan, akár a teljes kipusztulásig. Voltak egymást követő évek, amikor mindegyikben volt háború - valaki ellen. Mondani sem kell, hogy e hosszú idő alatt a felek alaposan kiismerték egymás harci erényeit, gyöngeségeit, taktikáját, hadvezetési szokásait. Az ellenség tudta, hogy ha a sereget a két consul vezeti, akkor egy-egy erős gyalogos jobb- és balszárny várható, középen heves lovassági rohammal. Ha csak egy consul jön a légiók élén, akkor a központi tömb támad, a lovasság pedig a széleket védi.
Erre alapozta tervét az első férfi, a friss dictator a döntő ütközetben. Kémei elterjesztették az ellenség soraiban, hogy Róma dictatort állított, és hogy a második férfi ezáltal háttérbe szorult. Tudta, hogy az ellenség ugyanolyan jól ismeri őket és viszályukat, mint maguk a rómaiak, hiszen békeidőben a népek kereskedtek, egymást látogatták, ünnepeiket együtt ülték meg, a hírek és pletykák jöttek-mentek. Jó eséllyel gondolhatta, hogy az ellenség a dictator-verzióra fog felkészülni.
Mi történt másnap, a csata délelőttjén?
Az ellenség dermedten látja, hogy valóban tör feléjük középen a dictator, akit ismertek, tiszteltek és rettegtek, de a két szélen jön ám a két consul is, egyikük a dictator halálos ellensége, és törnek rájuk mindenfelől, mint a förgeteg, a lovasság pedig, háromfelé osztva, mindegyiket támogatja. Erre soha nem volt példa! Erre nem volt kidolgozott taktika, ezt még nem is szimulálták, ahogy a NASA manapság mondaná.
Soraikban előbb tanácstalanság, majd rémület lett úrrá, miközben a három hadoszlop minden visszavonulási utat elvágott, táborukhoz és sáncaikhoz vissza nem térhettek, és ott álltak a mező közepén, dermedten, egy szál karddal, köröttük pedig az addig ismert világ legpusztítóbb fegyveres ereje. Futni nem volt hová, hát védekeztek, gyorsan hanyatló hittel és fogyatkozó erővel. Hatvanezer halott... teljes pusztulás, fegyvereik, ékszereik, vagyonuk és becsületük odaveszett.
A dictatort általában egy adott feladat elvégzésével, legtöbbször egy hadjárat vezetésével bízták meg. Amint ez befejezte, hatalmát és jelvényeit haladéktalanul vissza kellett adnia a consuloknak. Kevesen merészelték ezt a szabályt megszegni, rá is fizettek, mert Róma csak azért adta fel ideiglenes szabadságjogait, hogy elhárítson egy még nagyobb veszedelmet, de utána a korábbi rendnek kellett helyreállnia, hiszen a dictatornak éppen az volt a dolga, hogy e rendet védje meg.
Most tehát az első férfi feje főtt. Lába előtt hevert Itália, a Város önkívületben ünnepelt, a hadsereg imádta. Ha akarja, az összes légiót maga mögé állíthatja és megtarthatja hatalmát. Új Államot, új törvényt, új rendet alkothat. Hatalma nagyobb lett volna, mint évszázadokkal később Augustusé. Ha viszont nem ezt teszi, fenyegeti a veszély, hogy haragosa valamilyen koholt ürüggyel utólag bevádolja dictatori ténykedésének valamely hibájáért (mert ki nem hibázik?), és ha a csalfa és hálátlan közhangulat netán megfordul, úgy akár a fejével is fizethet.
Talán mondanom sem kell, hogy az első férfi haladéktalanul visszaadta jelvényeit és megbízatását a második férfi kezébe, gyorsan rendelkezett a zsákmány elosztásáról, mert az a győztes hadvezér feladata, majd hazatért otthonába. A második férfi pedig intézkedett Senatus felé, ahol nemrég még porban csúszó féregként csókolgatta az ellenlábat és élte át a keserű és nyilvános megaláztatást, hogy haladéktalanul gondoskodjanak a győztes dictator diadalmenetéről.
Miért is mondtam el ezt a tanmesét? Az Olvasó már nyilván kitalálta a kérdést: el tudja-e bárki képzelni a mai Magyarországon, hogy két vezető férfi így lábaljon át a válságokon, a Hon üdvére?
Ugye igen?
Utolsó kommentek